 |
Léteznek olyan istenszolgálati formák, melyeket minden nap, rendszeresen el kell végezni, meghatározott időben. Ezeknek a szolgálatoknak folyamatos végzése azonban egy hívő számára sohasem válik megszokott, napi rutinfeladattá, amit gondolkodás nélkül hajt végre. Éppen ellenkezőleg, mivel a hívő tudja, hogy ezt minden alkalommal Istenért teszi, igyekezetében újra és újra lelkes izgalom kell, hogy eltöltse őt. A napi öt ima is ilyen állandó cselekedet. A Koránban olvashatjuk, hogy a hívők áhítatosak az imájukban:
„Sikeresek bizony a hívők, akik áhítatosak az imájukban.” (Korán, 23:1-2)
A „khasiún” (áhítatosak) szó azt jelenti: „félelemmel teli szívvel, de nyugodtan imádkoznak”. Ez az a lelkiállapot, amelyben az embernek ima közben lennie kell.
Ha az ember nem imádkozik tudatosan, ha nem gondolkodik el és nem fordul őszintén Isten felé, akkor szolgálata bármilyen hosszú és nehéz legyen is, nem biztos, hogy Isten szemében értékes. Az ember akkor remélheti, hogy Isten elégedett az ő szolgálatával, ha az közelebb viszi őt Istenhez, növeli istenfélelmét, ha fejleszti a gondolkodását és spirituális dimenzióit, ha szebb és jobb lesz általa az erkölcse, a viselkedése, és ha a szolgálat távol tartja ezt az embert a helytelen dolgok megtételétől.
Az a hívő, aki csakis a túlvilágot keresi, aki értelmes, aki megértette ennek a világnak a valódi tulajdonságait, az mindent, amit azért tett, hogy megóvja magát az örök büntetéstől és azért, hogy a Paradicsomban magasabb fokra juthasson, egy-egy eszköznek tekint, mely túlvilági életét befolyásolja. Nem szalasztja el a kínálkozó lehetőségeket, hanem olyan eszköznek tekinti őket, amelyek közelebb visznek Istenhez, és megpróbálja ezeket a legtudatosabban felmérni-megítélni. Ennek eredményeképpen pedig eléri az áhítatot, amiről a Korán fenti sora beszél.
Újságcikk a következő nyelveken elérhető: Angol, Török.
Ezt a művet 522 alkalommal olvasták.
|
|
|
